— Részletek —

A’ Parallelákat azon az úton ne próbáld: tudom én azt az útat is mind végig – meg mértem azt a feneketlen éjszakát én is az életemnek minden világossága, minden öröme kialutt benne – az Istenért kérlek! haggy békét a parallétáknak – ugy irtozz tölle mint akármitsoda feslett társalkodástól, éppen úgy megfoszthat minden idődtől, egésségedtől, tsendességedtől s egész életed boldogságától – Az a’ feneketlen sötétség talám ezer Newtoni oriási tornyokat elnyél – soha sem világosodik meg a földön – ’s soha se lessz a’ szegény emberi nemnek semmije tökéletes tiszta, a Geometria se; nagy ’s örökös seb ez az én lelkemen; az Isten őrizzen meg téged, hogy ez valaha ollyan méjjen bé-egye magát – ez a Geometriához, a’ földhöz el-veszi az ember kedvét: én fel-tettem volt magamba, hogy fel-áldozzam magamat az igazságért, ’s kész lettem volna Martyr lenni, tsak hogy a Geometriát meg-tisztítva ezen motsokból adhassam az emberi nemnek: irtóztato oriási munkákat tettem: sokkal jobbakat tsináltam, mint addig, de tökéletes meg elégedést nem találtam; itt pedig si paullum a summo discessit, vergit ad imum – vissza tértem mikor által láttam, hogy ennek az éjszakának a’ földről fenekét érni nem lehet vigasztalás nélkül, sajnálva magamat ’s a’ szegény emberi nemet. Tanulj te az én példámon; én a paraléllákat akarva megtudni, tudatlan maradtam, életem ’s időm virágját mind az vette el – sőt minden azutáni hibáimnak töve mind ott volt ’s a házi fellegzésekből esett reá. – Ha a’ parallélákat fel-találtam volna, ha senki se tudta volna is meg, hogy én találtam, angyal lettem volna.

Higgy nekem! ’s tanulj most, haladj, jegyezd fel, mit nem értesz, hol találsz hiányosságot, ’s menj tovább… El-fogom én neked küldeni az én probáimat; s akkor meg-gyözödöl közelebbről mégmost, a’mit Vajda urral nektek tanitottam, mellyet leg-könnyebbnek találtam gyermeknek, ha érkezem lehet hogy most le-irom. A munkámból szórul szóra ki-irhatom; ha az axioma meg-állitódik, a’ többi per se jó, ez-is a’ többi is; de az Axiomám eggyik se ollyan a’ milyennek lenni kellene, eggyik demonstratiomba is. – Meg foghatatlan hogy ez az el-háríthatatlan homály ez az örök nap-fogyatkozás ez a’ motsok hogy hagyatott a’ Geometriába, ez az örök felleg a’ szüz tiszta igazságon.

Ne próbáld, soha meg nem mutatod, hogy azokkal a’ meg nem szünő mind egymértékü bé-hajlásokkal valaha az alsó rectát vágni fogja – egy örökké magába vissza forgato circulus van ebbe a materiába – szüntelen be-tsaló labirintus – mint a kints-ásó el-szegényül, a’ ki ebbe elegyedik, s’ tudatlanul marad. – Akár mitsoda absurdumra menj ki, mind semmi, nem teheted axiómának; felteszem hogy triangulumot ’s akárhány oldalu polygonumot lehet tsinálni, ha nem igaz a’ parallelás theoria, melynek minden szegleteinek summája omni dabili kisebb, ’s ezer efélék. A’ recta egyedül volna, mely a’ reá irt perpendicularisokat mind vágná több recta nem volna, mely mind vágná azokat – a’ leg-kisebb szegletbe be lehetne tenni a’ leg-nagyobb convexus augulust mind a két infinitum crussával.

Küldök ide zárva  tíz Rheneus forintot; magamnak egy krajtzárom se marad, ’s reménységem is közelebbről kevés… de enyim az a’ mivel te boldogulsz; akármilyen messze légy, úgy érzem, mintha az én Énem continuatioja, volna… Vajha oda jutnánk, hogy minden Énnek minden más Én tsak continuatiója volna; ugy minden véghetetlen nagy lenne, s’ a’ véghetetlen véghetetlen potentiára emelődnék; ’s mindenbe a’ világ egésszen ott volna, a’ midőn senkinek külön semmije se volna, abba a’ boldogság országába mellynek el-jövetelét a’ Miatyánkba kérjük… Vagyok Téged örökké álhatatoson

szerető Édes Atyád

Bolyai Farkas. m. p.